HUSZONEGYEDIK FEJEZET

 

Mindketten későn kelők lévén, alaposan megkésve vágtak neki Johnson megyének. Már igencsak tíz órára járt az idő.

A falusi sonka, tojás és sütemény nyugtalanul hánykolódott Carborough gyomrában, mialatt Mac méregerős kávéja mellett üldögéltek. Egy egész termosszal kotyogott az ülések résébe szorítva, de a tudós nem törődött vele, tekintetét vagy mereven előremeresztette, vagy a térképet tanulmányozta, mialatt a Bronco maga alá gyűrte az országút kilométereit.

Szokásától eltérően Mac alig szolt valamit. Ahhoz elég jól ismerte barátját, hogy ne hozakodjon elő Diane problémájával. Scarborough sejtette, hogy a kapitányt is eléggé fölkavarta Jaké Camden megjelenése a kansasi ufóharcmezőn. Az egy pillanatig sem lehetett kétséges, mit akar Camden. Egy üvöltő szalagcímet : „A nagy cáfoló pásztorórája az ufópilótával!” - vagy valami hasonló ostobaságot. Diane részéről talán eddigi legostobább húzása volt egy ilyen Camden-féle züllött alak bevonása az ügybe, pedig már elkövetett jó néhány butaságot.

A nap olyan volt, mint valami tavaszi álom: köny-nyű gomolyfelhők siklottak az ég kristálytiszta, kék tengerén, a napsugarak csak még jobban kihangsúlyozták az iowai mezők aranyló, smaragdzöld, számtalan virággal tarkított színeit. A nyitott kocsiablakon át Scarborough mélyen beszívta a sarjadó búza, zsenge kukorica és friss mézvirág bódító illatát, no és persze az elmaradhatatlan trágyaszagot. Időközben letértek a főútról. Úgy déli egy óra körül járhatott az idő, és Scarborough meglepetésére egy kissé már könnyebben érezte magát.

A részletes térkép szerint elhaladtak egy poros kisváros mellett, ki a végtelen mezők nyílt világába. A Ludlow út alig volt több két párhuzamos tehéncsapásnál, amelyet kétoldalt sűrű bozót és egyéb aljnövényzet kísért. Vagy ötmérföldnyi távolság megtétele után csupa elhagyottnak tűnő, évek hosszú sora óta parlagon heverő földet láttak maguk körül.

- Ott van, ni - szólalt meg Mac, egy félrebillent út menti postaládára mutatva. Rajta a cím, amelyre helyesen emlékeztek. - Most már emlékszel?

- Az biztos, hogy semmiféle szögesdrótra nem emlékszem -jelentette ki Scarborough, amint a Bronco megállt. Rozsdás, rendetlen, legalább nyolc láb magas szögesdrót kerítés húzódott mindkét irányba, föltehetőleg körülvéve a farmhoz tartozó egész földterületet. Keskeny földút kígyózott egy foghíjas fasor mellett a farmház felé, elhaladt mellette, és eltűnt egy dombhajlat mögött. Előttük kapu meredezett hevenyészett kézírással pingált táblával: „Nincs átjárás!” A kapuszárnyakat vastag fémlánccal kötözték össze. A láncról lakat fityegett.

Mac egy pillanatig a kapura meredt, majd Scarborough felé fordult.

- Van a csomagtartóban egy szerszámosládám. A professzor arcán aznap először jelent meg halvány mosoly.

- Háát, túl hosszú utat tettünk meg ahhoz, hogy visszaforduljunk egy vacak kis vasbolti szerkentyű elől.

- Majd anyagi kártérítést biztosítunk Mr. Higsdon számára. - Mac máris vasfűrésszel a kezében igyekezett vissza a kocsi felől.

Pár pillanatig munkálkodott csak a lakaton, és a Bronco máris fölfelé zakatolt a domboldalon. A szélvédőn keresztül Scarborough jól látta a farmházat, két magtárát és egy csomó fészert egymás mellett vagy félmérföldnyi távolságban.

- Nagyobbnak látszik, mint ahogy emlékszem - vakarta meg az üstökét Scarborough.

Mac előkotort a kesztyűtartóból egy látcsövet.

- Ühüm. Különben nem látok semmi mozgást. Se állatokat, se semmi mást, van ott egy öreg Volkswagen furgon, egyéb semmi az egész ház körül. Alighanem dörömbölnünk kell majd az ajtón.

- Végül is ezért vagyunk itt. Az állatok és mindenféle tevékenység hiánya elég baljóslatú egy farmház körül, gondolta magában Scarborough, amint a Bronco leparkolt a Volkswagen mellett. Semmiféle megszokott gazdasági lárma vagy szag, röfögés vagy kotkodácsolás, szénaillat vagy disznótrágya bűze. A földművelés eszköztárát egyetlen ütött-kopott traktor képviselte az egyik siló mellett. Ha az épületeket nem tartották volna karban, és nem látszott volna rajtuk a majdnem friss festés nyoma, Scarborough kísértetgazdaságnak nézhette volna akár az egészet.

Kikászálódtak az autóból, és a lakóépület bejárata felé igyekeztek. Mac kinyitotta a külső szúnyoghálót, és megdöngette a deszkaajtót. A koppanások üresen visszhangoztak az épület belsejében. Mac újból dörömbölt, de nem jött semmi válasz.

Erre megpróbálta belökni az ajtót, de nyilvánvalóan belülről elreteszelték. Mac hitelkártyája is használhatatlannak bizonyult. Scarborough az egyik oldalsó ablakhoz lépett, és megpróbált bekukucskálni a spaletta résén. Odabent azonban mindent sűrű félhomály borított.

- Gyerünk, próbáljunk szerencsét valamelyik magtárral. - Mac a közelebbi, vörös téglafalú, kék palatetős épület felé intett. - Talán ott mégiscsak találunk valami életjelet.

Útközben egy farmergazdaságra egyáltalán nem jellemző dologra lettek figyelmesek. A lakóépület és a magtár között szabályos kosárlabdapálya terpeszkedett. A palánkokról fityegő gyűrűkön azonban nem volt háló, és az aszfaltpályát sem hálózták be a szokásos fehér vonalak.

- Nézd csak ezeket a nyomokat - hívta föl a figyelmet Mac néhány hosszúkás gyűrődésre a földön. - Utoljára Vietnamban láttam ilyesmit. Úgy fest, mintha helikopterek szálltak volna le itt nemrégen.

- Igazán? - Különös jelenség, az igaz, de azért nem olyan hű de izgalmas. - Hallottam, hogy az utóbbi időben helikopterről permetezik a vetéseket sokfelé.

- Van ilyen - dünnyögte Mac, és máris ment utána. A magtárnál megállt, és nekifeszült az ajtónak. Ez nem volt bezárva. Elfordította a gombot, és bekandikált. - Hűha! Hé, Ev, gyere csak ide, ezt nézd meg!

Scarborough a szokásos széna, csirkedrót és dohos szemétkupac látványára számított egy nagy helyiségben szerteszórva, már előre érezte az állatok és a korhadó növényi maradványok szagát. Ehelyett odabent linóleumpadlójú, díszítetlen falú, valami nagyobbacska váróhelyiségre emlékeztető belső tér fogadta.

- Határozottan különös - mormolta maga elé. - Gyere, nézzünk körül, mi lehet még itt bent!

Keresztülvágtak a szemben lévő ajtóhoz, és egy előtérben találták magukat, amelyből számos nagyobb helyiség nyílt majdnem üresen, csak egy-két munkapad és valami elektromos szerelő tevékenység nyomai voltak föllelhetők bennük. Legszokatlanabbak a háromfázisú ipari konnektorok és az alacsonyan lógó fénycsöves lámpatestek voltak.

Scarborough tanácstalanul csóválta a fejét.

- Hacsak nem veszítettem el minden ítélőképességemet, ezek a helyiségek valamilyen laboratóriumként szolgáltak.

- Eegen. Én is pontosan erre gondoltam. Mit szólsz hozzá? Talán valamilyen háziállat-kísérleti telep lehetett? De nem úgy néz ki, mintha a jó öreg Charlie Higsdon is itt lakna még valahol, ugye?

- Talán ide kellett volna előbb telefonálnunk - morfondírozott Scarborough.

- Nicsak, nicsak! - szólalt meg Mac, és buzgón kaparászott valami kidudorodást. - Figyelj ide, Ev! Ez az izé jelent valamit!

- Valóban? Mégis mit?

- Háát… talán majd rájövünk, amikor… Odakint váratlanul lövés dörrent, és gellert kapott golyó sivítása hallatszott.

- Kifelé onnan a fenébe, szarháziak! - bődült egy durva hang. -Semmi keresnivalójuk ott!

- Várjon egy pillanatig! Alighanem eltévesztette a házszámot! -kiáltott vissza egy másik.

- A segge ott lóg ki a nyíláson, tehát egy nyavalyás betolakodó. Jogom van lepuffantani. Most pedig kifelé, vagy meg is teszem!

Scarborough és MacKenzie a magtár ajtajához loholtak, hogy megnézzék, mi történik odakint.

A Bronco mögött egy Lincoln Continental állt. A Bronco mellett állt egy gyűrött golfsapkát és tarka hawaii inget viselő, toprongyosnak tűnő alak.

- Nem én vagyok a betolakodó. A fickók ebből a terepjáróból azok, én meg…

A puska megint megszólalt. A golfsapkás elfintorodott, és visszaszaladt a Lincolnhoz. Kinyitott ajtaját pajzsként lendítette maga elé.

- Nem beszélhetnénk meg a dolgot, vagy valami ilyesmi? Segítek magának átadni a hatóságoknak ezeket a huligánokat, maga meg válaszol egypár egyszerű kérdésre!

A puskás ember ingadozott egy kicsit, célzása nem volt biztos. Úgy nézett ki, mint aki éppen most kelt föl az ágyból egy hosszú ivászat után. Flanelinge gyűrött, kifakult farmere csupa folt. Megeresztett még egy lövést. A golyó a Lincoln szélvédőjét ütötte át, az üveg jobb oldalát befutották a pókhálószerű repedések.

- Te szent szar! Ez, ez valódi autó, ember! És elveszítettem a biztosítását.

- Nem volt szerencséd, tökfej. Most pedig tűnés innen! Mac jelentőségteljes pillantást vetett Scarborough felé, és lassan a puskás ember háta mögé lopakodott. A prof is utána, készen arra, hogy a legkisebb provokációra föladja, és fedezékbe meneküljön, de a kibontakozó erőszakos jelenet őt is magával ragadta. Most már fölismerte a golfsapkás alakot enyhén beesett képével, elálló füleivel és hegyes orrával.

Nem más volt, mint Jaké Camden!

Félig-meddig még kívánta is, hogy a puskával hadonászó ledurrantsa a kis senkiházit. Különben is, honnan a pokolból került ide?

Camden annyira megrettent a ráirányított lövésektől, hogy észre sem vette a támadója mögé kúszó két alakot. Hangos káromkodással beugrott a Lincolnba, és beindította a motort. A következő golyó levitte a visszapillantó tükrét.

- A francba! - üvöltötte Camden. - Hagyja már abba! A fegyveres alak vihogott, és ismét célzott. Ekkorra Mac már ugrásnyira megközelítette. Hátulról rá is vetette magát. Kétszázharminc fontnyi izmos teste a vékonyabb férfit a földre taglózta. A puska kiesett a kezéből, és odébb csúszott a murván.

- Mi a…? - hörögte az alul lévő. Birkózni kezdtek a porban.

- Fogd a puskát! - hördült föl Mac, alaposan meglepődve a férfi küzdőképességétől. Scarborough elsiklott a küzdők mellett, és fölkapta a fegyvert, egy ütött-kopott Winchester ismétlőpuskát. Háta mögött ökölcsapások puffantak. Aztán egy hatalmas ütés zuhant, nyögés hallatszott, és a flanelinges alak jótékony ájulásba hullott.

Mac talpra állt.

- Lehet, hogy megsértettük a törvényt, de azt nem szeretem, ha ilyen nyavalyások puskával lövöldöznek, mint ez itt. - Összeráncolta az orrát. - Pfúj! Úgy bűzlik, mintha már jó ideje nem váltott volna ruhát, és olcsó whiskyben mosakodna.

Közben a Lincoln motorja leállt, és Camden fülig érő vigyorral ugrott ki belőle.

- Tyűha! Ez meleg volt. Kösz, haverok. Ez egy ámokfutó! Jó volt ugye, hogy magamra vontam a figyelmét? - Kinyújtott kézzel közeledett. - Dók Scarborough! Örülök az új találkozásnak. Rengeteg megbeszélnivalónk van! Pont elkerültük egymást az Iowa City-beli háznál, hát utánuk jöttem ide. Különben mi a fene történik itt?

Scarborough csak megvető pillantást vetett a kinyújtott kézre, de maga nem nyúlt utána.

- Ki ez az ember, Ev? Úgy látom, ismer téged.

- Camden. Biztosan Diane adta meg neki a címedet. - Scarborough hangja gyászosan csengett.

- Hogy micsoda kis hölgy! Becsszóra mondom! - vágott közbe Camden. - Megmondtam neki, hogy amint mi ketten beszéltünk egymással, minden rendbe jön. Nagyon kiakadt tőle, hogy annyira lekapta, doki. Nekem is akadt egy kis szabadidőm, hát gondoltam, fölugrok ide, és javítunk valamit a helyzeten.

- Maga csak arra volt kíváncsi, Camden, mit keresek én itt! Megint csak valami sztori után szaglászik.

- Nos hát, ha az ölembe hullana valami, nem dobnám ki az ablakon. - Odalépett MacKenzie elé, és neki is kezet nyújtott. - Maga pedig biztos a nagy író, Eric MacKenzie. Mind a hárman a toll emberei vagyunk, össze kell tartanunk.

- Mac vasvillaszemeket meresztett*a riporterre, aki erre rögtön visszahúzta a kezét.

- No, szóval, mi lenne a spuri? Diane mondott valami olyasmit, hogy a Kék könyv régi dolgai után nyomoznak. Ugyan, mit számít? Bennem megbízhatnak!

- Legalább annyira, amennyire Mac innen odébb lódíthatja. Ej, Mac, miért nem mérjük hát ki a bizalom határait?

Camden odébb hátrált, tenyerét magasba emelve.

- Várjanak egy csöppet, fiúk. Csak nem ellenségességet érzek? Jajjajj, dehogynem! Nos, azt még csak megértem, hogy a doki valamiért orrolhat rám, de hisz azért jöttem, hogy jóvátegyem a dolgot. De MacKenzie kapitány, nekünk semmi bajunk egymással. Amellett az is meglehet, hogy olyan információim vannak, amelyek lódíthatnak egyet a maguk nyomozásán is. - Körülnézett, mintha arról akarna meggyőződni, nem hallgatózik-e valaki, aztán bizalmaskodón feléjük hajolt.

- Iiigen. Úgy esett, hogy én is szaglásztam errefelé valamicskét. Mesélhetnék maguknak egy-két igazán csiklandós történetet.

Mac Scarborough felé fordult.

- Ezt az ügyet rád hagyom, Ev. De add a szavad, hogy… - Fölhúzta a puska kakasát. - Aztán rövid úton kipenderítjük innen ezt az alakot.

- Ej, ej, ej! - motyogta Camden még mindig vigyorogva. - Biztos vagyok benne, hogy a doki megérti, hasznos lehet, ha én is a közelben vagyok. No és azt hiszem, annak is jobban örülne, ha valami ósdi Kék könyves buliról írnék, mint a saját lánya kétes ufókalandjáról!

- Maga nyálas csúszómászó - emelte följebb a puskát Mac -, tűnjön innen, de gyorsan!

- Nem mintha valaha is megemlítettem volna a valódi nevét - tette hozzá Camden meglepő hidegvérrel.

- Hadd maradjon - dörmögte Scarborough. - Jókora slamasztikában vagyunk amúgy is. Leütöttünk egy szabad állampolgárt, és idegen területre hatoltunk be. Van egy olyan érzésem, Mac, hogy Mr. Camden segítsége még jól jöhet, ha problémánk akadna a törvénnyel.

- Jól beszél, doki. Én majdnem mindent tudok, ami a trükkök nagy könyvében meg van írva.

- Abban nem is kételkedem. - Megfordult és látta, hogy a farmház ajtaja tárva-nyitva áll. - Gyerünk, vigyük be ájult házigazdánkat, és próbáljunk ismét életet lehelni belé. Talán készségesebben felel néhány kérdésünkre, ha nem az ő kezében van a puska!

Az egész házban nem volt semmi bútor vagy más kényelmi berendezés, a hátsó részén kialakított kicsiny lakórészen kívül. Az is spártai helyiség volt, ahol a puskás ember húzhatta meg magát éjjelente egy földre vetett matracon, és minden jel arra mutatott, hogy főleg Old Grandad whiskyn él. Az üres üvegek már nem fértek a szemeteskukába.

Mac egy karosszékbe ültette az eszméletlen embert a régi újságokkal, magazinokkal borított és egy vén, fekete-fehér Sylvania tévékészülék alatt rogyadozó ebédlőasztal mellett. Löttyintett valamennyi szeszt egy, a mosogató mellett talált pléhbögrébe, aztán hideg csapvizet fröcskölt az alak megviselt, borostás képébe.

A férfi szeme fölnyílt. Mac letöltött a torkán egy kortynyi whiskyt, mire a tápászkodó pillanat alatt megjuhászkodott.

- Sajnálom, hogy így kivontuk a forgalomból, uram - mondta Mac, kedveskedő, de mégis tekintélyt sugárzó modort öltve magára. - Csak nem szerettük volna, ha véletlenül valakit megöl.

Az alak pislogott, Scarborough, Camden, majd ismét MacKenzie felé fordult.

- Ki az ördögök maguk? És mi a fenét keresnek itt?

- Nos, hát alighanem birtokháborítónak számítunk. És sajnáljuk, hogy kellemetlenséget okoztunk önnek. Csak egy-két kérdésünk lenne, és már itt sem vagyunk. - Ezzel Mac előhúzott két húszdolláros bankjegyet, és az ebédlőasztalra helyezte őket. - Remélem, ez fedez minden kárt, amit okoztunk.

A férfi zavaros tekintettel meredt a pénzre.

- Mindenekelőtt, én Mac vagyok, ez itt Ev, ez pedig Jaké. És magát hogy hívják?

Az alak vállat vont.

- Clyde. Clyde Evans. Én vagyok itt a gondnok. Sok jó dolgot csináltam… Most meg távol tartom a birtoksértőket…

- Helyes. Figyeljen ide, semmi jó sem származna abból, ha más is megtudná, hogy mi itt jártunk. Oké? - mondta Mac, és még egy húszast tett a többiek mellé.

196

Clyde Evans megnyalta kicserepesedett szája szélét.

- Nem. Abból tényleg nem.

- Nagyon jó - szólalt meg Scarborough, és ettől a pillanattól átvette az inkvizítor szerepét. Legbarátságosabb, legmeggyőzőbb hangját használta. - Mr. Evans, hallott ön valaha Charles Higsdon felől?

- Nem én.

- Nos, akkor elárulom magának, hogy ő lakott ezen a farmon húsz évvel ezelőtt. Jártunk itt nála akkoriban, és segítettünk neki, hogy is mondjam… egy kis probléma megoldásában.

- Úgy ám. Repülő csészealjak jártak a disznóólban - vigyorgott Camden.

Evans fölhördült:

- Hogy mi? Repülő izék? Hát maguk ilyen csészealj népség?

- Bizonyos értelemben - felelte Scarborough. - Mi csupán ártalmatlan rutinvizsgálatot folytatunk, Clyde. Azt mondja, maga itt a gondnok. És ki fizet érte, hogy vigyáz erre a helyre?

- Egy ügyvéd a városban. Neve Brookings.

- Ő talán a tulajdonos?

- Kárhozzak el, ha tudom. Különben repülő tányérokat sem láttam.

- És mennyi ideje dolgozik itt?

- Olyan két éve.

- És mindig ilyen volt ez az egész… ilyen üres?

- Ühüm.

- És van valami sejtelme róla, Clyde, miféle emberek használhatták azt a magtárat? Körülnéztünk egy kicsit, és egyáltalán nem szokásos magtárnak látszik.

Clyde hirtelen megmerevedett. Fölkapta a bádogbögrét, és lehajtotta a whisky maradékát.

- Dögöljek meg, ha tudom. Talán jobb is lenne, ha mennének most már, fiúk. És tartsák a szájukat, oké? Elvesztem a munkámat, ha…

- Ha…?

- Nem érdekes. Csak menjenek.

- Hát persze, Clyde - mondta Scarborough. - Nagyon köszönjük a segítséget, és sajnáljuk, hogy ilyen szokatlan módon megzavartuk.

- Ja, még valami - fordult vissza Mac már az ajtóból. - A kinti kapun elszakadt a lánc. Alighanem újat kell majd vennie.

Scarborough is megfordult és látta, amint Clyde Evans piros kockás ingének mellzsebébe gyömöszöli a húszdollárosokat.

- A puskáját meg majd ott hagyjuk a kapu mellett, oké? Evans csak mordult egyet. Scarborough szerint a fickó igencsak zavarodott volt, és alaposan berezelt. Odakint Mac szólalt meg elsőnek:

- No és most? Menjünk ehhez a Brookingshoz?

- Még viccnek is rossz! Egy ügyvédhez? - vihogott Camden csúfondárosan. - Egy ügyvédből semmit sem szednek ki. Hanem öntsünk tiszta vizet a pohárba. Mi ez a nagy titokzatosság, fiúk?

Scarborough elgondolkodva nézett a riporterre. Megvonta a vállát.

- Nos, nemigen hiszem, hogy bármi is kijönne belőle, hát elmondhatjuk éppen, mert attól tartok, igazán még az sem aggasztana, ha kémkedne utánunk. Úgy általában csak az igazságra vagyunk kíváncsiak. Hogy mi ez itt?

Mac bólintott.

- Halál pontosan ez a helyzet. Iigen, és talán még segítségünkre is lehet, Camden. De ne ácsorogjunk itt, mint valami kotlóstyúkok. Clyde apónak lehet egy másik Winchestere is odabent. Láttam egy Éhes Jankó nevű útszéli csárdát rögtön a város mellett. Gyerünk oda, kapjunk be valamit. Ott majd elmondjuk…

Camden elvigyorodott.

- Ühüm, az jó lesz! Majd meghalok éhen. Kemény munka az, ha lövöldöznek az emberre.

Scarborough megcsóválta a fejét.

- És talán azt is elmondja majd, végül is mi van a lányom körül odalent Kansasban.

- Hát persze, doki - készségeskedett Camden. Majd szétpukkant az önelégültségtől, mire Scarborough érezte, hogy elönti a düh, és legszívesebben nyomban egy jót behúzott volna neki, de legyűrt indulatát.

Nem! - gondolta magában. - Nem most. Talán majd később. Egyébként ez a gusztustalan zúghírlapíró talán mégis valahogy a segítségünkre lehet. És maga Isten rá a tanú, mennyire elkel most bármilyen segítség!

- Óh… hohóóóh! - dünnyögte Camden, szájában egy jókora falat sült csirkével. - A Szűz Mária kötényébe pottyantam ezen a héten. Micsoda sztori… Mac! És doki, pusztán az a tény, hogy maga itt segít a barátjának, köteteket mond számomra. Köteteket! Valamiért mégis neheztel rám, haver. - Camden zsíros villájával hadonászott ufológus ellenfele orra előtt. - Lehet, hogy nem vette észre, de azért én mindig is nagyon nagyra becsültem magát.

Mac fölvonta a szemöldökét. Scarborough vállat vont. De nem tagadhatta, ez a kurta-furcsa, idétlen szabadkozás a riporter részéről bizonyos mértékben mégiscsak kedvére volt, olyasvalahogy, mint egy túlérett, de még ehető sajtdarab.

- Köszönöm, Mr. Camden. És sajnálom, de attól tartok, hogy én viszont sosem tartottam igazán sokra magát.

Camden tele szájjal fölvihogott, félig rágott ételét mutogatva.

- Doktor Scarborough, ön igazán hihetetlen önuralomról tesz tanúságot. De mit számít, hogy mi ugyanannak az útnak két oldalán ügyködünk? Fogadni mernék, hogy az egész világón kevesen vannak, akik nálam jobban tudják, mi megy végbe abban a briliáns koponyájában! - Camden eltolta maga elől a tányért, és hátradőlt a boksz falához. - Különben is, doki, ha a hozzám hasonló alakok nem hajigálnák a levegőbe az agyaggalambjaikat, ugyan hogy lövöldözhetné le őket?

MacKenzi is fölkacagott.

- Háát, ezúttal fején találta a szöget a fickó! Scarborough „mégis, kinek a pártján vagy te?” pillantást vetett a barátjára.

- Akárhogy is, ebből a kalandból mindketten húzhatunk némi hasznot. Nekem lesz egy sztorim, maga meg kiáshatja az oly hőn sóvárgott igazságot. Egyszóval egymás segítségére lehetünk, csak ennyit akarok mondani. - Lehalkította a hangját. - Ha kíváncsiak a véleményemre, fiúk, amit itt láttunk, nem más, mint a nagy álcázás egy újabb bizonyítéka. Doki, Mac, maguk vastagon benne voltak a Kék könyv program bulijában. Az is csak egy jó nagy ködösítés része volt, annak eltitkolására, mi is a légierő igazi célja! - Ezzel lecsúszott a kék mintás műanyag párnáról. - Ha megbocsátanak, uraim, most be kell nedvesítenem némi porcelánt.

A csehó klasszikus stílusban épült, jobb napokat is látott étkezde volt, és amúgy tisztességes gyorsétkekkel szolgált. Áramvonalas fém és neonlámpás berendezéséből Scarborough arra következtetett, hogy a negyvenes évek végén, ötvenes évek elején épülhetett. Miközben a maradék vajat kente pirítósára, és egy újabb csésze jegelt tea megrendelését fontolgatta, Mac váratlanul megveregette a vállát.

- Mit jelent ez, barátom? Tegnap még a fogadat fented erre az alakra, most meg itt pajtáskodunk vele?

Scarborough elgondolkodva bólogatott.

- Iigen, kissé furcsa a helyzet. De logikus.

- Óó, bocsásson meg, Mr. Spock.

- Nem, de igazán, Mac, gondolj csak bele! Tényleg, legszívesebben kiütném. De abból mi lenne? Legjobb esetben garázdaságért előállítanának. Tőle kitelik viszont, hogy az egész sztorit kitálalja a szennylapjában, és Diane-t meg az ufóját sem hagyná ki belőle. Ránk szállt, és te is jól tudod, ha most leráznánk is, senki sem akadályozhatná meg benne, hogy a nyomunkba szegődjön és így vagy úgy kiszaglássza, mit is találunk majd végül. Emígy meg még valami segítséget is kaphatunk tőle, és mi, a nagy összeférhetetlenek, még időszaki szövetségre is léphetünk vele.

- Ahogy akarod, Ev. Nekem tulajdonképpen semmi bajom a fickóval.

Scarborough hamiskásan mosolygott.

- Különben is így előkészíthetem a kis szarrágó kegyetlen és fájdalmas pusztulását.

Mac dupla téttel mert volna fogadni erre, de látván, hogy Scarborough csak tréfál, dörgő hahotára fakadt. Camden visszacsoszogott a bokszba.

- Milyen kár, hogy ezen a lepra helyen még rendes koktélt sem kapni - jegyezte meg csüggedten.

- Nos, fiúk, következő állomás a megyei levéltár, oké? - javasolta Mac.

- No neee! - tiltakozott Camden. - Honnan tudjuk, hogy a megfelelő papírok hozzáférhetők? Lássuk csak, itt végső soron két dologra kíváncsiak: először, hogy mi történt ezzel a Charles Higsdon figurával, másodszor, hogy most ki a farm tulajdonosa. No már most, ha ebbe bevonunk valami ügyvédet, vagyis benne van, akkor biztosak lehetünk abban, hogy itt valami sötét sumákolás folyik. Ezért én egészen biztos vagyok benne, hogy valahol egész máshol kell elkezdenünk a kutakodást és nem a levéltárban.

- Vagy úgy? És könyörgöm, árulja el, hol lássunk akkor hozzá, Mr. Camden! - kérdezte Scarborough csúfondárosan.

- A helyi újságnál! - vágta rá a riporter. — Hol a fenébe másutt!

A Tipville-i Krónika hetilap volt. Szerkesztősége a városka központjában állt, amely úgy nézett ki, mint valami, Sinclair Lewis regénye alapján készült ósdi film díszlete.

A kerek bagolyszemüveget viselő, középkorú férfi, aki a lap főszerkesztőjének és kiadójának bizonyult, gyanakvó pillantásokkal méregette az idegeneket, míg Camden föl nem mutatta neki saját újságíró-igazolványát, és el nem játszotta kisded „testvérek vagyunk mindnyájan a tinta tengerén” rögtönzött show-műsorát.

- Csak szeretnénk egy kicsit körülnézni a „hulla-kamrájukban”, Mr. Hawkins. Egy igazán szenzációs sztori nyomában vagyunk, ami egy farmmal függ össze, innen kissé nyugatra. Kellene hozzá némi háttéranyag.

A szerkesztő vállvonogatva kijelentette, hogy újságja közszolgálati jellegű orgánum, és reményét fejezte ki, hogy Camden és társai is közalkalmazottak. Aztán levezette őket egy poros pincébe, tele irattartó polcokkal, és figyelmeztette látogatóit, hogy az újság már jó hetvenéves, és rengeteg iratanyaga halmozódott föl az idők során.

- Ó, semmi vész! - nyugtatta meg Camden. - Én úgy kiismerem magam az újságírói anyagok között, mint tapsifüles a csipkebokorban, Mr. Hawkins. Elismerésünk jeléül a társaim nem zárkóznak el egy kis támogatástól a helyi jótékonysági egylet javára.

Hawkins gyűrött képén fáradt mosoly terült el.

- Oké, fiúk, de meg kell mondanom, hogy az is az én bizniszem itt.

- ötven dollár nyomban gazdát cserélt.

- Nem értem - dörmögte Scarborough. - Csak nem akarja átnyálaztatni velünk a Tipville-i Krónika minden számát?

- De kedves doki, ez itt egy kis porfészek! Egy ilyen városka lapjának igazán nem kunszt mindenről megőrizni valamilyen följegyzést. Most pedig, lássuk csak… hogy is hívják azt az utat, amelyiken ez a farm található?

A riporter profi gyorsasággal derítette ki, melyik a megfelelő irattartó. A fiók kihúzásakor egész porfelhő kavarodott föl, viszont pillanatok alatt előkerült a megfelelő dosszié.

- Nagy szerencse, hogy ez a sok blabla itt még nincs mikrofilmen. Nagyon nem komálom azt a technikát

- mormolta Camden, és egy ósdi lámpa fénykörébe lökte a papírcsomót. - No, lássuk csak, mit is találtunk!

Camden végigfutott az újságkivágásokon, kiemelve a megfelelőket egy csomó gépelt lap társaságában, amelyeken sűrűn sorakoztak a legkülönfélébb adatok. Egy darabig cuppogott és hümmögött fölöttük, míg MacKenzie el nem veszítette a türelmét.

- Nos? - dörrent a nagydarab férfi hangja. - Talál végre valamit?

- Uraim, ugye ismerik a mezőgazdasági termelést korlátozó kormányintézkedéseket, a Földművelésügyi Minisztériumot meg ilyesmit? Úgy látszik, hogy az ötvenes években valamelyik kormányhivatal pár dollárnál többet áldozott arra, hogy a parasztok ne ültessenek több kukoricát vagy ne zabáltassák föl jószágaikkal a szójatermésüket. Egyszóval fölvásároltak jó néhány parlagon maradt birtokot. Köztük van az is, ahol ma jártunk.

Scarborough elképedt.

- Az a farm a kormány tulajdonában lenne?

- Az ötvenes évek óta! _ Eegen, így igaz, uraim. A barátunk, az a Higsdon az itteni információk szerint már akkor kormányalkalmazott volt. Aztán a családjával együtt később elköltözött Dél-Dakotába… igen, úgy tizenöt évvel ezelőtt.

- No és bármi utalás arra, mire használta a kormány azt a földdarabot azóta?

Camden meglóbálta a megfelelő lapkivágásokat.

- Hivatalosan a Földművelésügyi Minisztérium talajtani kísérleteire, de a nyolcvanas évek eléjén egész csomó szomszéd panaszkodott az egyre fokozódó helikopterforgalom miatt, tudják, a zaj meg minden. Létre is hoztak valamilyen szövetséget, aztán egyszer csak huss!, föloszlatták magukat.

- Lefizették őket - mormolta Mac.

- Nekem is ez a sejtésem.

- Azok a laborok egyáltalán nem tűntek mezőgazdasági jellegűnek -jegyezte meg Scarborough.

Camden valahonnan elővarázsolt egy speciális objektívet, és szorgosan teregette a kivágásokat a lámpa alá, hogy lefotózza őket.

- Uraim, valami bűzlik Dániában, és nem is csak holmi kis tócsa! Ezzel a firkász megfordult, és szaporán csettegtetni kezdte fényképezőgépét.